25 ÉVES AZ EGYESÜLETÜNK!

Huszonhárom év múltán

Az idő rostáján leperegnek a múlt eseményei, huszonhárom év távlatából összemosódnak az emlékek, de vannak élmények, amelyek megmaradnak.

1995. december 11.-én tartott rendezvényre visszagondolva újból ott vagyok a Vasmű Klubban.
Az egyesület alakuló ülésére gyülekeznek a leendő tagok, legtöbbjük fiatal, szépen felöltözve, ahogyan ünnepekre szokás. A teremben középen, az összetolt asztalok végig érik a helyiséget, de körben a fal mellett is székek vannak elhelyezve. Lassan megtelik a terem, de még mindig jönnek, székeket hozunk be az előtérből, így mindenkinek jut ülőhely. Az arcokon kiváncsiság és némi izgalom. Alaposan körülnéznek, látásból sokan ismerik egymást, néhányan köszönni is szoktak, amikor az utcán találkoznak. Mindenki érzi, itt valami új dolog kezdődik, hiszen ezután nem csak úgy véletlenül futnak össze, hanem rendszeresen, hetente együtt lesznek, közös ügyekről beszélgetnek. Más minőség egy közösséghez tartozni, és más utcai járókelőként üdvözölni egymást. Olyan közösség tagjaként, akiket összeköt egy teher, ami megnehezíti mindnyájuk életét.
Az első asztalnál ül Mártika előtte a jelenléti ív, amit minden érkezővel aláírat, és egyéb iratok, az Alapszabály tervezet, a jelölőbizottság által összeállított listák. Nelli a szavazat számláló bizottságot szervezi.
Azután elkezdődött a gyűlés, majd rövidesen megszületett a Mozgáskorlátozottak Együtt Egymásért Ifjúsági Egyesülete.

Sokat sétálok a városban, a járdák és közlekedési útvonalak kereszteződésében a lesüllyesztett járdaszegélyt, és az útról a járdára rámpaszerűen kialakított feljárókat látva, gyakran eszembe jut Zsolt kitartó, sőt makacs küzdelme az akadálymentesítés érdekében. Önkormányzati képviselőként, valamint bizottsági tagként, tizenhat éven keresztül számos alkalommal tanúja voltam amint érvelt, vitatkozott a cél érdekében. Akkoriban még mindenki másként viszonyult ehhez az ügyhöz, voltak bizottsági tagok, akik feleslegesnek tartották, mondván „ha ötven éven keresztül jó volt úgy, ahogy az építők annakidején megcsinálták, akkor ezután is jó lesz, egyébként soha senki nem szólt ebben az ügyben, tehát minden rendben van.”
Az egyesület létrehozásának lényege ebben a mondatban van. Legyen aki szól. Más súlya van magánemberként szólni, és más egy közösség, illetve város összes mozgáskorlátozott lakója nevében szót emelni.
Az itt említettek még a 2007/23. számú törvény-amely rögzíti a közszolgáltatások igénybevétele tekintetében az esélyegyenlőséget-hatálybalépése előtt történtek, tehát Dunaújvárosban az egyesület, olyan tevékenységet végzett, ami országosan is figyelemre méltó, ezt érzékelte a MEOSZ is, amelynek a vezetői éppen ezért, több esetben is jártak városunkban.
Az egyesületi tagok a mindennapi életük során rengeteg olyan dologgal találkoznak, ami akadályozza őket, amit már régen meg kellet volna csinálni, ilyenkor elégedetlenek, bosszankodnak, igazuk van, mert ezeknek a súlyát az érzi, aki benne él. Az elégedetlenség mellett azonban látni kell az eredményeket is, melyekben az egyesületnek jelentős szerepe van. A közterületeken folyó munkák kivitelezése során már érvényesülnek azok a szempontok, melyek a mozgáskorlátozottak számára fontosak, igaz a minőséggel gyakran probléma van, de a szándék egyértelműen látható.
Sok a mozgáskorlátozott ember, és egyre több lesz, ezért az egyesület működése még inkább fontossá válik.

Az emlékek és gondolatok egyre szaporodnak a fejemben, de a papírnak az aljára érek, ezért befejezem az írásomat azzal, hogy a továbbiakban is eredményes munkát kívánok, és sok közös programot, gondtalan szórakozást-amiről én nem írtam-de tudom, hogy ez is hozzátartozott a tevékenységhez.